Az 1972-es burundi mészárlás

Az 1994-ben történt ruandai mészárlás nagy porfelhőt kavart maga körül, és a történtek visszhangja eljutott messzire Afrikán kívül is. Ezzel szemben az említett szörnyű történtekkel nagyban közrejátszó, részben őt magával vonó 22 évvel korábbi Burundiban zajló eseményekről senki sem beszél. 

Mielőtt belevetnénk magunkat a borzalmakba, néhány általános információt át kell beszélnünk: Burundi és a vele szomszédos Ruanda az afrikai Nagy-tavak régiójának szívében elhelyezkedő, kisméretű közép-afrikai államok. Bár területüket tekintve nem számítanak nagynak, Afrika legsűrűbben lakott országai közé tartoznak. Társadalmuk mind vallási, mind nyelvi szempontból homogénnek mondható: mindkét országban a katolikus vallás a meghatározó, nyelveik pedig közeli rokonságban állnak egymással. Ruandában a kinyarwanda, Burundiban pedig a kirundi a hivatalos nyelv, de a gyarmati örökség részeként a francia is megőrizte hivatalos státuszát mindkét államban. Demográfiai szempontból ugyanúgy nagy hasonlóságot mutatnak; mindkét országban három társadalmi csoport él: a tutszik, a hutuk, illetve az őslakos tuák. Burundi népességének 85%-a hutu, 14%-a tutszi, míg a maradék 1–1%-ot a tuák alkotják.

A 72-es eseményekhez zavaros és politikailag fűtött lépések sora vezetett. Az első világháborút követően a terület, Burundi és Ruanda egyaránt belga mandátummá vált. Bár a két királyság külön egységként létezett a belga fennhatóság alatt, a gyarmatosítók egységes közigazgatási területként kezelték őket. A gyarmatosítók az "oszd meg és uralkodj" elvét alkalmazva a kisebbségi tutszi elitet támogatták, akiket természetes vezetőknek tekintettek. Ez a megosztottság 1933-ban, az etnikai igazolványok bevezetésével vált véglegessé, megmerevítve az addig jóval átjárhatóbb társadalmi kategóriákat. Az ENSZ eredetileg azt szerette volna, ha a két terület egyetlen szövetségi államként válik függetlenné, mivel gazdaságilag túl kicsinek tartották őket az önállósághoz. Azonban az országok vezetőségének különböző etnikai eloszlása konfliktusokat szült, amelyek mellett az egy országként való működés lehetetlen volt. 

 A függetlenedés Burundiban lassú és zavarosabb folyamat volt Ruandához képest. A fordulatot Louis Rwagasore herceg 1961-es meggyilkolása hozta el: a karizmatikus vezető halálával odaveszett a hutukat és tutszikat összefogó egység. Bár az ország 1962-ben még alkotmányos monarchiaként nyerte el függetlenségét, ahol a király próbált egyensúlyozni az etnikumok között, a ruandai hutu hatalomátvétel híre Burundiban is felszította az indulatokat. Míg a hutu politikusok saját hatalmukért küzdöttek, a tutszi elit a ruandaihoz hasonló sorstól rettegett. A törékeny rend 1966-ban omlott össze végleg, amikor Michel Micombero százados puccsal megdöntötte a monarchiát, kikiáltotta a köztársaságot, és egy tutszi katonai diktatúrát vezetett be.

Tehát, amíg Ruandában a hutu többség került hatalomra, Burundiban a függetlenség után is egy szűk tutszi katonai elit, a hima klán tartotta kezében a gyeplőt. Ebben a robbanásveszélyes légkörben tört ki 1972. április 29-én a déli országrészben egy hutu vezetésű felkelés, amely több ezer tutszi civil életét követelte. A lázadók még egy rövid életű államot is kikiáltottak, ám a megtorlás, amit Michel Micombero elnök rendszere válaszul adott, messze túlmutatott a rendfenntartáson.

A kormányzat nem csupán a felkelőket akarta megbüntetni, hanem egy életre elfojtani a hutu ellenállás lehetőségét. Ez volt az úgynevezett Simbananiye-terv, amelynek célja a hutu társadalom szisztematikus „lefejezése” volt. Az erőszakhullám során a hatóságok patikamérlegen mért kegyetlenséggel válogatták ki az áldozatokat: nem a teljes népességet, hanem a tanult hutukat vették célba. A „tanult” definíciója azonban óráról órára radikalizálódott: kezdetben az állami tisztviselőket és egyetemistákat, később már a középiskolásokat, sőt az általános iskolás gyerekeket is halállistákra tették.

A borzalmak egyik leggyomorforgatóbb helyszínei maguk az iskolák voltak. A szemtanúk beszámolói szerint a hadsereg teherautói begördültek az intézmények udvarára, ahol a tutszi diákok által összeírt listák alapján név szerint szólították ki hutu osztálytársaikat. A gyerekeket csoportosan szállították el a biztos halálba, miközben a kormányzati rádióadások a hutuk levadászására buzdították a lakosságot a következő jelszóval: Vadászd le a pitont a fűben! A mészárlás augusztusig tartó hullámaiban mintegy 100-300 ezer ember veszett oda, ami az akkori lakosság több mint tíz százalékát jelentette.

Ez a „láthatatlan népirtás” elérte borzalmas célját: a hutu értelmiség gyakorlatilag megsemmisült, a maradék pedig elmenekült, így Burundiban évtizedekre megszilárdult a tutszi etnokrácia. A nemzetközi közösség és a sajtó azonban mély hallgatásba burkolózott. Ez a „kiszámított amnézia” nemcsak a sebek begyógyulását akadályozta meg, hanem olyan kollektív traumát és bosszúvágyat égetett a hutu emlékezetbe, amely később az egész régiót lángba borította.

Habár ez csak egy rövid összegzése és apró történelmi áttekintése a történteknek, ha szeretnél többet megtudni és jobban átlátni az eseményeket, figyelmedbe ajánlom Biedermann Zsuzsánna Népirtás Burundiban: 1972 és Zsiga Nikoletta Evelin Burundi és Ruanda: a népirtások „torz tükörképe” írásaikat.