Veni, Vidi, Amavi

2026.04.09.

„A tacskó olyan, mintha egy vizslát kereszteztek volna egy menyéttel.” Vagy: „A csecsemők arról álmodnak, milyen volt az anyaméhben, ezért sírnak mindig, amikor felébrednek”

Ilyen és ehhez hasonló életbölcsességeket írtam eddig ebbe a cikornyás borítójú, barokk krónikát megszégyenítően giccses füzetkébe, amit most naplónak kiáltottam ki. 

Ebből is látni, hogy amolyan hirtelen felindulás volt ez részemről, mint hogy megtanulok jógázni, vagy felcsapok remetének a Bakonyban. Esetleg kettő az egyben. Meg kell hagyni, akad pár kiújuló hiperfixációm, amit olykor még a környezetem is támogat. Például az írás, minden műfajban. Olyan ez, mint valami időmasina. Gondolom, mindenki találkozott már felnőttekkel, akik elfelejtették, milyen volt kamasznak lenni, vagy ami még ennél is rosszabb: gyereknek lenni. Nincs is náluk veszélyesebb faj. Úgy lenne rendjén a dolog, ha az évek során megszerzett tapasztalataink és megpróbáltatásaink mind újabb rétegként rakódnának ránk, állandóan formálva minket, de szükség esetén vissza tudnánk ásni bármelyik korábbi verziónkig. Ezért szeretném megtartani ezt a jó szokást, hogy papírba zárva konzerváljam szerény személyemet. Az ügyes-bajos dolgaimat, bakancslistás vágyaimat, félelmeimet, de még azokat a kerge agymenéseket is, amiket majd égő fejjel olvasok vissza egy messzi-messzi napon. 

Életkori sajátosságok – mondom majd. Így emlegetjük valahány tulajdonságunkat vagy gondolatunkat, ami egy adott korban formált minket, de már túlnőttünk rajta. Mostanában mindenről a mulandóság jut eszembe. Valósággal behálóz, pedig igazán próbálom figyelmen kívül hagyni. Mégis, hiába ragadnám meg és cincálnám vissza a pillanatokat, röhögve siklanak ki a kezeim közül. Azt hiszem, kicsit túlfeszítettem a Carpe diem húrját, már ha lehet ilyet. Eddig tényleg a napnak éltem, most inkább csak napról napra. Félsiker, mondhatni. Vajon ez is amolyan „életkori sajátosság”, vagy már a felnőttlét állandó velejárója? Keserédes ez a nagybetűs élet. Mintha hirtelen ráébrednénk, hogy mindennek van egy lejárati dátuma, ami ezidáig időtlennek tűnt. 

Mert igen, azt eddig is tudtuk, hogy a felnőttek pénzkeresnek, lakásújítanak és családalapítanak, a friss nagyszülők nagy örömére. Aztán mesét olvasnak, adóbevallást készítenek, szalagavatóra mennek, majd egyszer csak ők lesznek az újdonsült nagyszülők. Cukorkát tömnek zsebekbe, emlegetik a „bezzeg” időket, Amlodipint szednek és végrendeletet írnak. 

De hogy lehet valaki öreg, ha a szemünkben még ugyanaz a ruganyos léptű, harsány nevetésű, csupa tűz, csupa szív ember, mint akinek egykor megismertük? Mégis mikor öregedett meg, és mikor lettünk mi a felnőttek? Mert tény és való, hogy azok vagyunk, de még nem nőttünk fel teljesen, ugye? Arra senki sem figyelmeztetett. Ahogy arra sem, hogy a szeretet eltakarja a ráncokat. 

A szívünk megtréfálja az agyunkat, az pedig mit sem sejtve tartósítja nekünk a számunkra kedves arcokat, hogy megóvjon a fájdalomtól. Ezért akit szeretünk, azon nem fognak az évek sem, esetleg a haja színe változik, a ruhamérete, vagy hogy mennyi cukorral issza a reggeli kávéját, de ez minden. Aztán váratlanul, egy óvatlan pillanatban észreveszünk egy májfoltot a kezén. Egy gyógyszeradagoló dobozkát az éjjeliszekrényén. Vagy eszünkbe jut a kocsma mellet lakó néhai Sankó bácsi, aki görbebottal hajtotta a seregélyeket, és az utcán lármázó kölyköket azzal riogatta, hogy rájuk engedi a Bodrit, azt a félszeműt. Mennyi éves is volt? Az nem lehet, hiszen a nagyi is…

És nem hiszed el, nem akarod tudomásul venni, hogy nincs már végtelen időtök.

Megrémít a változás. Az eddiginél is jobban, mert mit jelentsen az, hogy egyre szaporodnak az olyan helyek, amik már csak az emlékeimben élnek? Egy darabka történelem lesz belőlük, mintha mamát hallanám, ahogy a régi vigadót vagy fonót emlegeti, aminek már híre-hamva sincs. Csak a szeméből áradó csillogás árulkodik róla, hogy „Itt bizony élet volt. Itt szerettünk.” És jobban belegondolva, mégis léteznek még valahol ezek a helyek. Léteziük kell, mert ahol egykor szerettek, ott még a kövek is máshogy tartják a falakat. Vannak dolgok, amik egyszerűen beisszák magukat az idő szövetébe, és többé nem tűnnek el onnan.

“Jöttünk, láttunk, szerettünk.” A végén csak ez marad, de talán nincs is szükség többre. 

Ha egyszer ennyivel le tudom írni az életemet, akkor már mindent elértem. 

Hiszem, hogy egy gramm szeretet sem veszik kárba. Gyökeresen megváltoztatja a feladóját és a címzettjét is, vagy mindkettőjüktől függetlenül valami örökérvényű lenyomatot hagy a világban. 

Ha egyszer valakit nagyon megszeretek majd, azt is megengedem neki, hogy beleolvasson a naplómba. De csak ha szeretné. Hogy jobban megismerjen, vagy csak jót szórakozzon rajta, mekkora egy lökött szerencsecsomag voltam. Ha így lesz, valószínűleg épp most tart ennél a résznél. Ez esetben csak azt szeretném mondani, hogy már most nagyon szeretlek, csak még valószínűleg nem ismerlek. De gondolok rád, és alig várom, hogy találkozzunk.