Vihar előtti csend - novellacsokor

Horváth Réka írása:

Vihar előtti csend

Zúg a fejem. Mintha egy vastag kötelet tekertek volna nyakam köré, a gondolataim végeláthatatlan béklyója egy képzeletbeli falhoz szorít elmémben. Egyre nehezebben kapok levegőt, a testem alig tudja betölteni az alapvető életfunkciókat. A fekete tusvonal látható nyomot hagyva távozik arcomról, sós könnyekkel vegyülve egykor üde s pirospozsgás orcámon. A reggeli félárnyékban felvitt alapozó már rég eltűnt, ahogy az élénkpiros rúzs is, hatalmas foltot hagyva maga után cserepes, kiszáradt ajkaim körül. A boldogság tovaszállt. A remény s bizonyosság már a múlté. Lassan haladva a hatalmas hálószoba ablaka felé veszem az irányt. Mindig is csodáltam az élet pillanatait, hangjait, viszont ezen az estén a háborgó mélység magába ránt engem is. A telihold fénye bevilágít az ablakon, de belém mégis a fekete üresség költözik. 

Tudtam, mindig is sejtettem az igazságot, de úgy éreztem, ha behunyom a szemem, akkor a világom visszatér a régi, tündöklő boldogságába. Egy ártatlanul elcsent pillantás, semmitmondó, mégis édes becézések, egy elfeledett női illat emléke, a csalóka rúzsfolt egy-egy gallér peremén, s a késő estig tartó meetingek az iroda félhomályában. Sejtettem, sőt mindig is tudtam, mégsem akartam elhinni, hogy mindez velem is megtörténhet. A múltban megélt szédítő, már-már fojtogató vonzalom, perzselő szenvedély a homályba feledve elmúlik, s egy élet a darabjaira hullik szét. Vak voltam, pontosabban minden egyes félrelépésnél letakart szemekkel vártam egy feledhetetlen vacsorát, egy nagy adag hazugság kíséretében tálalva. Szembenézni a valóval még sosem volt ennyire nehéz és szívbe markoló. Az igazság még sosem hangzott ennyire keserűen s lehangolóan. Egy sziklaszilárd kastély, mely az évek alatt rogyadozni látszik. Sőt omladozni kezd, és ebbe valaki biztosan bele fog pusztulni. Minden szorosra húzott ruha, vörösbe borult ajkak s Louboutinben megszenvedett lábujjak értelmetlenné váltak egy másodperc alatt. Egy jól időzített felvétel, az igazság bizonyítéka, amelynél már nem nézhettem többé félre. Az olykor magabiztos, sziklaszilárd erkölcs vált a sötét fellegek martalékává, egy fekete űrt hagyva maga után, mely félek, elnyel. Az emlékek filmszalagként peregnek elmémben, segélykiáltások hallatszanak egy-egy kiragadott pillanatból. 

A szürke színben pompázó kovácsoltvas kapun keresztül egy fekete Range Rover hajt az udvar közepére. A fények egy pillanatra elvakítanak, egy ártatlan gondolatot ültetve fejembe. Az autóból kiszállva egy számomra ismeretlen tekintet néz vissza rám. Egy olyan ember tekintete, akit valaha jól ismertem. Elegáns, testre szabott Armani öltönye minden egyes adottságot kiemelve feszül a testén, miközben egy elégedett mosoly kúszik felduzzadt ajkaira. Mielőtt a bejárati ajtóhoz érne, még megigazítja félrecsúszott nyakkendőjét, s felhúzott sliccét ellenőrizve lép be a közös otthonba. Már nem látom őt, de tekintetem egy percre sem hagyja el a bágyadt telihold fényét. Már tudom, mit kell tennem. A sorsom irányítását a kezemben tartom. Erőtől duzzadva, bátorsággal átitatva az antik tükörhöz lépve egy pillantást vetek eltökélt tekintetemre. Mindössze pár erőteljes kézmozdulattal megigazítom a reggel tökéletesre varázsolt sminkemet, s a fiókra réved tekintetem. Hirtelen ötlettől vezérelve, gyűlölettől fűtött elmével kihúzom azt, melynek mélyén egy aprócska revolver pihen. Hosszú ujjaim a markolathoz érnek, mellyel egyetemben egy mindent eldöntő libabőr szalad végig hálóing fedte testemen. Kezembe fogva tökéletesen mutat az igazi, már semmit sem érő gyémánt mellett. Tekintetem újra a tükör felé réved, és egy fáradt mosoly jelenik meg ajkaimon. Többé nem hátrálhatok meg. Nevem hallatán, mely szájából hangzik, az ajtó felé lépkedek csendesen, és az utolsó pillanatban kibiztosítom fegyverem. S kilépve az ajtón vár az örök boldogság…

Nagy Melinda tollából:

Vihar előtti csend

A stégen állok, fölöttem haragos felhők, előttem a végtelen tó. A szél belekap a hajamba, alig kapok levegőt, fuldoklom, a fejem hasogat.

A feneketlen, fekete víztükröt nézve a végen gondolkozom. Talán ez lenne? Minden ide vezetett, hogy az élet értelme az, hogy nincs értelme? 

Sokat jártam már itt gondolatban; csak én, a némaság, esetleg a tépázó szél, ami elcsitítja a gondolataim. 

Nem csak körülöttem, bennem is vihar dúl. Minden idegszálam megfeszül, mélyen azt érzem, semmi sem olyan, mint egykor. 

De mikor volt az a bizonyos egykor? Nem délibábos képzelgés volt-e csupán, egy tévképzet a sok közül, hogy ezúttal más lesz? 

Én hagytam idáig fajulni a helyzetet. Várom, hogy kinyúljon értem a víz tündére, és elragadjon, magával vigyen a tó fenekére. Meredten bámulom a fodrozódó víztükröt, hátha sikerül értelemre találnom az események zavarosságában. 

Kimerültem. Elfáradtam. Lehet, hogy ennyi volt, hogy nincs tovább… minden szó csak egy kiáltás a semmibe, elveszve az éterben. Már túl sokat voltam ugyanott, ugyanazon a mélyponton. 

A távolban villám hasítja ketté a tájat, amit mennydörgés követ. Tudom, hogy közeledik, hogy teljesen elemésszen.

Csábít a mélység, de még tartom magam. Most még megéri. Egy idő után úgyis felesleges lesz. 

Mindez csak a vihar előtti csend volt. 

Topos Annabella novellája:

Бу́ря или Шторм

A vihar egy nagyszerű metafora az emberi kapcsolatok szemléltetésére. A pszichológia viharzásnak nevez egy csoportalakulási fázist. A német Sturm und Drang jó ízléssel szelektált műveit átvesszük középiskolában. A vihar egy bennünk élő őstoposz, egy esemény, amelyet kiegészít a vihar előtti csend és a vihart követő katarzis, kitisztult horizont.

Kinek miben ragadható meg ez a csenddel terhelt várakozás, ami a viharral szimbolizált változáshoz vezet? A csend közvetlen előzmény, vagy egy letűnt piktúra, fázis utolsó keresztmetszete valamilyen külső befolyásoló erővel?

A vihar előtti csend egy pillanatra konzerválja a minket körülvevő világot. Számomra az elmúlt két szép viharos nyári júliust idézi fel, amikor borscsot főztél nekem és pljeszkavicát sütöttünk otthon. Az a néhány óra, mielőtt elkapott minket az a nagy eső Szlovéniában. Mielőtt veszekedni kezdtünk volna. Vihar előtti csend a sok csehszlovák komédia, a minimalista albérleti berendezés. Amikor oroszul tanítottál.

Most, teljesen másfajta égöv viharai után visszaképeződnek elém ezek a vihar előtti jelenetek. Most már a vihar előtti csend feszült várakozása nélkül, a teljes lélekrombolás után. Egy-egy villámláskor szellemi menedékhely az elfojtott tudatalatti életstációkon átívelő hagyatéka. 

Ahogyan a természetet megváltoztatja a vihar, én és te sem maradunk ugyanolyanok, mint a vihar előtt. Milyen szerencsés vagyok azért, ami megadatott a vihar előtt. Ma is ugyanazokat veszem az orosz boltban, ha elkomorul előttem a saját belső világom. Ugyanazok a lengyel és orosz ételek táplálnak, amiket Oroszországban tanultál és te főztél nekem. Eljárok ugyanazokra a helyekre, amelyeket nem kapott el a vihar, és megmaradtak napsütéses, tiszta és felhőtlen emlékezeti elemnek. 

Я бу́ря, а ты шторм. Я ты, ты живешь во мне. Это не боль, я не грустная. Я солнечное небо, а ты тишина летней ночи на озере Оньега.