A Diákhálózat hozzájárulását kéri adatainak a következő célokra történő felhasználásához:

Az Ön személyes adatait feldolgozzuk, és az eszközéről származó információkat (cookie-kat, egyedi azonosítókat és egyéb eszközadatokat) tárolhatunk, felhasználhatunk az oldal stabilitásának érdekében és megoszthatunk harmadik féltől származő szoftverekkel. Amennyiben ön nem szeretné, hogy az adatait bárkivel is megosszuk, kérem ellenőrize ezen ablak beállításait.

Technikai sütik

Ezek a sütik az oldal megfelelő működéséhez szükségesek, nem tartalmaznak személyes információt

Statisztikát kiszolgáló sütik

Szolgáltatásaink fejlesztése érdekében a Google Analytics szolgáltatást használjuk, amely névtelen információkat küld az Ön látogatásáról, valamint összesített adatokat gyűjt a látogatói szokásokról, amelynek köszönhetően szolgáltatásainkat napi szinten fejlesztjük.

Sütik kezelése Elutasít Elfogadom az ajánlott süti-beállításokat

Ha az ember felnéz az éjszakai égboltra, természetesen elvárja, hogy csillagok tömkelege bámuljon vissza rá. Tündöklő pontokként kell ott fényleniük a mély sötétségben. És a holdról se feledkezzünk meg, annak is kötelező az égen lennie, valahol az egyik láthatatlan felhő mögé rejtőzve. Ha valaha is éltél ebben az életben, biztosan érted, mire gondolok.

De ez az éjszaka más volt. Mr. Youngman nem kémlelte az eget, még csak fel sem pillantott, hogy még egyszer utoljára lássa azt a több millió fénylő égitestet, melyek élete legmagányosabb perceiben is óvva figyelték őt. Valahogy meg sem fordult a fejében, ami különös, hiszen az olyan helyzetben, amiben jelenleg ő volt, az ember ösztönösen elkezd olyan dolgokat keresni, amik nosztalgiával töltik el. De mit tehetünk? Nem lehet mindent fejben tartani.

Ahogy Mr. Youngman a város főutcájára lépett, gázlámpák fénye vakított a szemébe. A csillagok azonnal elbújtak az égbolton. Emberünk idegesen pislogott. A mesterséges fény oly szinten irritálta őt, hogy kalapját innentől — az útja további részében — inkább a szemébe húzta.

Ez az utca még éjszaka sem pihent, hisz a város összes szórakozóhelye itt volt összezsúfolva. Emberek tömkelege igyekezett az egyik mulatóból a másikba, a sikátorokból részegek fülsértő kurjantásai hangzottak, eldobott cigarettacsikkek keserű bűze itta be magát a levegőbe. Egy nő olcsó parfümjének illata táncolt el Mr. Youngman orra előtt. Ezután egy elszabadult gépjármű süvített el mellette. Kattogása éles volt, zaja fülsértő, és úgy nézett ki, mint ami egyetlen rúgásra is széteshet.

Mr. Youngman tudta, hogy mi célja van ezen az éjjelen, rávenni viszont még nem tudta magát. Hosszú volt az éjszaka, és még csak éjfél felé sietett a mutató. Hirtelen gondolt egyet, majd sarkon fordult, és betért egy szűkebb utcába. A város zajai egy kis idő után csupán kellemetlen zúgássá tompultak. Emberünk megállt, orráig csúsztatott kalapját visszatolta homlokára, letörölgette öltönyéről a láthatatlan port, és megigazította százévesnek tűnő nyakkendőjét. Amint az utolsó simítást is elvégezte, figyelmét egy kivilágított kávézó keltette fel. Hogy kávézó? Mely éjnek évadján is nyitva van? Mr. Youngman terveiben nem szerepelt, hogy ilyen későn megkívánjon egy csésze kávét, ráadásul jó erőset, mert ő csak úgy szerette, és utálta ám, ha hígabbra főzik, mint ahogyan megszokta. Gondolt egyet, és bement. De el ne felejtse a lényeget! Ezen éjszakán mindenképp végre akarja hajtani.

A kávézóban három személy tartózkodott. A csapos, egy öltönyös, középkorú férfi, aki arcát a kalapja mögé rejtette, és egy sötét hajú, piros ruhás nő. A fal fakósárga volt, a polcokon különféle szeszes italok, kávéőrlemények és néhány szirupfajta volt felsorakoztatva. Pár futónövény lógott innét-onnét, de látszott rajtuk, hogy figyelmesen gondozva vannak. A sarokban lévő zenegépből lassú jazz szűrődött ki, amely nem volt olyan hangos, hogy betöltse az egész teret, de annyira halk sem, hogy ne lehessen hallani. Ez a zene meglepően kellemes volt Mr. Youngman érzékeny füleinek. 

Szó nélkül leült a pult mögött lévő egyik székre, mire a csapos, a kávéfőzőtől ellépve, várakozóan eléje állt.

— Egy feketét! Jó erőset — rendelt Mr. Youngman kurtán.

A csapos csak bólintott, majd kifejezéstelen tekintetét ismét a kávéfőzőre fordította, és csak mereven bámult maga elé, mint aki gyászolni igyekszik olyasvalakit, aki még él. A piros ruhás nő, aki eddig a pult másik végében ült, most felállt, és odasétált Mr. Youngmanhez. Letette a kávéját, amit magával hozott, és leült melléje.

— Nehéz napja volt? — kérdezte a nő.

Mr. Youngman nem felelt. Nem akart beszélni. Igyekezett mindent figyelmen kívül hagyni, igyekezett távol maradni, igyekezett felejteni. Nem akart gondolni semmire sem.

A nő igéző szemével egy ideig még bámulta őt, majd elfordult, felemelte a kávéját, és beleivott. Piros rúzsa nyomként ott maradt a csészén, de nem törölte le, mintha az lett volna a célja, hogy megjelölje.

— Ha ily késői órán idekeveredett, akkor nem lehetett átlagos napja.

Semmi válasz. A nő rágyújtott.

— Tudja, ha új vendég kerül ide, akkor az nem véletlen — mondta a nő. — Maga végső elhatározást keres. Hogy végleg elbúcsúzzon a világtól. Elmenekült az éjszakai életbe, ahol a nappal szabályai megszűnnek.

Beleszívott a cigarettába.

— Maga is meg akar szűnni. Maga is…

A felszálló füst gomolygó ködként terült szét az arca körül. Mr. Youngman a nőre nézett, és alaposabban megvizsgálta. A mélyen ülő fekete szemekről az éjszakai égbolt juthatott eszébe. Bőre, akár a holdból lecsiszolt fénylő por, piros ajka sebesült állat vérére hasonlított. Legalább is Mr. Youngman ezt képzelte bele. Nem tudta miért, de képtelen volt félrenézni, mintha eksztázis hatása alá került volna.

— És kegyed miért van itt? — kérdezte végül. — Tán maga is elhatározást keres?

— Én már rég nem kergetek semmit sem — válaszolt a nő. — Elmúlt az már az én időmből, és nem jön vissza többé.

A csapos ismét Mr. Youngmanhez lépett, és eléje rakta a rendelését. A csészébe töltött kávé fekete volt. Ugyanúgy csillant, mint a nő fürkésző tekintete. Felemelte, és beleivott. Keserű volt, az élet fintoránál is keserűbb. De emberünk elégedetten kortyolgatta, mert pont így szerette. Lenyalogatta ajkáról a kávét. A nő eközben ismét beleszívott a cigarettába, majd szólásra nyitotta ajkát.

— Mondja csak, maga fél?

Mr. Youngman ránézett.

— Mitől?

— Hogy döntést hozzon.

— Döntést? Döntést…  — ízlelgette a szót — Igen, eldöntöttem már.

— És szilárd az elhatározása?

— Én…

Nem fejezte be a mondatot. Hirtelen elfogta a bizonytalanság. Oly rég elhatározta magát, mégis a legvégén torpan meg? Mit keres ő itt egyáltalán? Miért lépett be ebbe a helyiségbe? Neki a célját kell beteljesítenie. Mégis… habozik?

A velük szemben ülő férfi — kinek kalapja még mindig az arcát takarta — felállt, és a csaposhoz lépett. Megüresedett whiskyspoharában a jég szinte teljesen elolvadt.

— Ne haragudjon kegyed, de azt hiszem nekem is távoznom kell — állt fel Mr. Youngman szintén.

A nő arca kifejezéstelenné vált, majdhogynem csalódottá, de továbbra sem vette le szemét a férfiról. Belenyomta cigarettáját a hamutartóba, kissé talán erősebben is, mint kellett volna. Az idegen férfi elindult a kijárat felé. A jazz továbbra is hallható volt a háttérben.

— Tudja, csalódtam magában — közölte a nő Mr. Youngmannel. — Ezek szerint nem tudja, mit akar, egy helyben toporog, mint egy kisgyerek, aki az anyja engedélyére vár. Benyitott ebbe a kávézóba ahelyett, hogy a célja felé haladt volna. Gyenge, gyáva és férfiatlan. Erről a helyről többé nem kerülhet ki, örökre itt fog ragadni az idők végezetéig. De nem kell aggódnia, hisz azért vagyunk itt, hogy segítsünk magának.

A csapos összeszedte a kávéscsészéket és a whiskyspoharat, majd mosogatni kezdett. Mr. Youngman zavarodottan nézett a nő felé.

— De hát miben segítenek? — kérdezte.

— Segítenek befejezni a munkáját — hangzott a válasz.

A férfi ellépett a bejárattól és Mr. Youngman elé állt. Jobb kezével belenyúlt szürke öltönyébe, majd előhúzta a pisztolyt, és lőtt. A dörrenés nem keltett nagy zajt, majdhogynem néma volt. Még a zenegép is hangosabban játszott. A test élettelenül, némán hullott a padlóra, és nem mozdult többé.