Játszótárs

Anyuka keze hosszú percekig nem mozdult a kilincsről. Az ajtóban még egyszer, aprólékosan elmagyarázta a tizenhatéves Beának, hogyan vigyázzon kishúgára, Kamillára a hétvégén, és mi az, amire még csak gondolni se merjen, mert máskülönben… Bea csak okosan bólogatott.

Miután halkan bezárta utána az ajtót, Kamilla ugrándozni kezdett örömében. Ha Bea nem állítja le időben, anyjuk könnyen megtudhatta volna közös titkukat.

Bea rögtön a tükörhöz sietett, hogy kisminkelje magát. Kamilla minden mozdulatát utánozta, mintha az üveg túloldalán lett volna. Pirosító, szemhéjfesték, végül halványvörös rúzs; a nővérek gyönyörűek voltak, mint a hercegnők.

− Mikor jön már? – csüngött Beán a kis Kamilla.

− Percek kérdése.

− És mit fogunk csinálni? Ugye cslovecsézünk? Vagy megnézzük a Jégvarázst? Én leszek Elza, te Anna, Milán meg Kristoff!

− Nem nekem kéne Elzának lennem? Én vagyok az idősebb.

− Nem, te Anna leszel. Vagy tudod, mi? Karaoke partizzunk!

− Meglátjuk, Milánnak mihez lesz kedve. De meg kell ígérned, hogy nem fogsz előtte hisztizni, másképp nem játszik veled, világos? – mondta az idősebbik. Kamilla a földet nézve bólintott.

A panelák előtt egy piros Škoda parkolt le. Amikor a nővérek meghallották a csengőt, felugrottak, és sietve elrejtették a sminkkészletet.

Milán nagy mosollyal üdvözölte a lányokat, és nyájasan, megállás nélkül dicsérte, milyen szépek. Beát szájon puszilta, Kamillát felemelte, átölelte. A kislány rögtön magával rángatta őket, és addig játszottak, amíg meg nem unta. Aztán bekapcsolta a dobozos televíziót, és megkereste kedvenc DVD-jét.

Elnyúltak a kanapén. Bea összebújt Milánnal, Kamilla valamit mindig magyarázott, mutogatott. Még a harmadik dal sem ért véget, amikor Milán és Bea a közös gyerekszobába indultak. Kamilla elállta útjukat.

− Hová mentek?

− Csak nézd a filmet, mi kicsit beszélgetünk – felelte Bea.

− De miért nem nézitek velem?

− Mi már láttuk. Ugye, Milán? – Milán bólintott, és mosolyogva nézte Beát, mintha valami nagyon szórakoztatná. Nem is próbálta elrejteni. – Amúgy is, nem nézted már meg vagy ezerszer?

− Veletek még nem!

− Akkor tudod, mit? Te csak szépen fejezd be, aztán elmeséled, mi történt, rendben? – mondta Bea, de már rá se nézett Kamillára. Még ha kérdés is volt, nem várt választ. Csak húzta magával Milánt, és becsukta az ajtót.

Kamilla ledobta magát a kanapéra, unott arccal nézte a tévét. Egyedül már nem volt olyan érdekes. Kívülről fújta az összes dalszöveget, még a párbeszédeket is. Kikapcsolta. Ült egy darabig, csendben.

Támadt egy ötlete. Előkapta a Cslovecsét, és halkan benyitott a szobájába. 

Bea ott feküdt Milánon, a Taylor Swift poszter alatt. Ahogy közelebb lopózott, látta, ajkuk mintha összetapadt volna.

− Cslovecsézünk? – Erre majdnem kiestek az ágyból.

− Kamilla! – kiáltott Bea. – Mit mondtam neked?

− Nem szeretnétek…?

− Kamilla, Milánnal kicsit egyedül akarunk lenni – mondta, egy fokkal nyugodtabban, miután meglátta, hogy húga mindjárt elsírja magát. – Csak nézd a filmet, jó? – Kamilla csalódottan lépte át a küszöböt. Az ajtó mögötte becsapódott, és katt! – a kulcs elfordult a zárban.

− Hé!

− Na, hol is voltunk? – hallotta Bea suttogását az ajtón keresztül.

− Nem tudom, juttasd eszembe. – Aztán már nem hallott semmit, csak halk cuppanásokat, és mély, elfojtott légzéseket, melyek egyre gyorsultak és gyorsultak. Csodálkozott. Nem értette, mit játszanak odabent, és hogy lehet jobb, mint a Cslovecse. Úgy érezte, kihagyják valami mókásból. Be akart kiáltani, hogy ő is kipróbálná ezt a furcsa játékot. De nem volt szabad. – Ha hisztis leszek, Milán nem fog játszani velem – gondolta. Nem volt szabad. Csak hallgatózott, mi történik a szobájában. Mintha Beának fájt volna valami, nyöszörgött, ritmikusan. Kamilla megijedt. – Mi van, ha… de Milán nem bántaná. Milán kedves és szép. – Bea egyre ismételgette a nevét. – Valószínűleg a fura szabályok egyike – futott át a fején. – Talán állatokat utánoznak. – És tényleg, Milán majomhangokat adott ki, de Kamilla nem tudta kitalálni, milyen állat lehet Bea. Már nem is érdekelte túlzottan. Felállt, a konyhába kullogott. Szomjas volt. És szörnyen, szörnyen éhes. 

Kinyitotta a hűtőt. Anyuka sehol. Senki nem mondhatta meg, miből mennyit ehet.

Kipakolt mindent. A joghurttal kezdte, mellé egy kis keksz és csoki, aztán evett sonkát, szalámit, párkyt, kiflivel és ketchuppal, aztán kipróbált egy croissant-t Nutellával, tejjel, és aztán… Aztán megtalálta a rejtett chrumkyt meg a csipszeket.

Egy kicsit lefeküdt. Egészen felpuffadt a hasa. Olyan finomakat evett. A sok ételtől viszont megszomjazott. Gyengén, teli pocakkal a csaphoz vergődött, és öntött egy kis vizet. Úgy nézett a pohárba, mint egy kút legmélyére. Még úszkáltak benne a kis tejmaradékok, körbe-körbe. Elképzelte arcát, ahogy tokástól mered magára. Rúzs helyett Nutella festette ajkát, még szája szélét is. Az egész sminket elrontotta. Már nem Elsa volt. Csak kövér kis Kamilla. Senki sem akart vele játszani. Jobban örültek, ha ott sincs. 

Könnyei a pohárba csepegtek. Szépen lassan, egymás után. Aztán kiitta.

Amikor Milán és Bea meghallották a förtelmes zajt a konyhából, gondolkozás nélkül takaróba burkolództak, és kirohantak. A falakat, a padlót, az egész főzőlapot Kamilla gyomrának tartalma borította, még a szekrényekről is csöpögött a hányás. Szegény kis Kamilla benne feküdt, a csempén. Remegett, mintha barlangban lenne. Bea is. Milánnal a kádba vitték, közben, ahogy pucérra vetkőztették, sietve felöltöztek rendesen. Mocskos ruháit a mosdókagylóba dobták. 

Beának elfogyott a türelme. Üvöltözött, faggatta Kamillát, mekkora butaságot csinált megint, normális-e, elgurult-e neki, hogy ekkora jelenetet csinál Milán előtt, aki ott állt a kád mellett, és undorodva nézte őt. 

Kamilla csak sírt.