Békés, boldog kapitalizmust mindenkinek!

Káprázó fények, meghitt hangulat, kétpofára zabálás és „cuccok” minden mennyiségben. Mi más kellhet az idilli karácsonyhoz a nyugati kultúra egy átlagos, középosztálybeli családjában?

A karácsony globalizálódása felhígította az ünnep eredeti (legutóbb hivatalosan keresztény) lényegét, melynek helyét így szépen lassan teljesen átvette a konzumizmus.

Az ajándékozás mai kultúrájára az anyagiasság sokkal jellemzőbb, mint a szentimentalitás, és a „cukormázas csomagolás” ellenére ez inkább elsekélyesíti az emberi kapcsolatokat, mintsem, hogy táplálná őket.

Az ünnep szeretetteljes, meleg családi környezetben nevelgetett magja fuldoklik az emberi kapzsiságon felhizlalt vállalatok zsíros levében, és az ünnepi csengettyű helyett az árleszállítás harangjai zengik be az adventi időszakot.

Az ajándékozás eredetéről több elmélet is létezik: ilyen például a napkeleti bölcsek látogatása vagy az az ókori római pogány szaturnália ünnepe (mit meg nem tudhatunk az Agymenők Sheldon Cooperétől). Egy másik teória szerint Luther Mártonnak köszönhetjük ezt a szokást, akinek egyházi reformjai miatt (melyek szerint tilos a szentek tisztelete) ma nem Szent Miklós, hanem a Jézuska hozza az ajándékot.

Az ajándékozás mostani formája csak a 19. században vert gyökeret, megerősödéséhez pedig az vezetett, hogy a gazdasági szereplők felismerték a benne rejlő üzleti lehetőséget, és egy egész iparágat építettek köré.

Mi marad a karácsonyból, ha „a kapitalizmus” megfosztja a szeretettől, a szociális kötelékektől, ráadásul a klímaválság miatt még a hótól is?

A kapitalizmus alapjában véve egy magántulajdonra és szabadpiaci feltételekre építő, tőkealapú gazdasági rendszer. Száraz közgazdász maszlagnak hangzik ugyan, de fontos megérteni, hogy elválaszthatatlan az azt lehetővé tevő társadalmi és politikai kerettől.

A klasszikus szabadpiacpárti elképzelés szerint az egyén alapvetően jó, a kapzsiság pedig hasznot hajt, jólétet termel, ráadásul folyamatos fejlődéshez vezet.

Ez így mind fantasztikus, de ebből a képletből kimaradtak Marx bácsi ellenvetései, melyek szerint „a korlátozás nélküli önérdek végül kizsákmányoláshoz vezet, az erősek uralmához, ahol a tőke és a termelőeszközök tulajdona is csak egy szűk, gazdag réteg kezében összpontosul, ami a szegény tömegek munkaerejét kihasználva őrzi meg vezető szerepét a gazdaságban” – vagy valami ilyesmi.

De mégis hogyan érheti el a kapitalizmus, hogy az emberek borzalmasan keményen gürcöljenek, borzalmas fizetésért a borzalmas munkahelyeiken?

A rabszolgatartás eltörlése után meg kellett teremteni valamit, aminek a hatására az ember önszántából akaszt láncot a nyakába (jobb esetben) napi nyolc órára. Erőszak híján manipulációval vették rá őket, hogy elvégezzék a munkát.

Így vált fontossá a „szükségletek” megteremtése és ezzel együtt a konzumerizmus is.

Az ember nem vágyik eredendően materiális javakra, mégis a „másoké” iránti sóvárgás a fogyasztói társadalomnak nevezett jelenség egyik fő kiváltó oka. A termelők reklámok garmadájával érik el, hogy elhiggyük, szükségünk van arra a temérdek „cuccra”, aminek a termelése remélhetőleg így majd dúsgazdaggá teszi őket. A lehetőségek végtelen tárháza akár hasznos is lehet – a legtöbb esetben viszont teljesen felesleges dolgokra pazaroljuk a pénzünket.

Bármilyen furcsán is hangzik, a kapitalizmus maga nem egy romlott, sátáni találmány, és a széles körű jólétet teremtő, működő kapitalizmus sem egyenlő a szabályok és korlátok nélküli „vadkapitalizmussal”.

Még Marx és Engels (akik nem feltétlenül a kapitalizmus iránti rajongásukról ismertek) is elismerték, hogy a burzsoázia volt az első, aki megmutatta, hogy mire képes az ember valójában – „csodákat művelt, amelyek messze felülmúlják az egyiptomi piramisokat, római vízvezetékeket és gótikus katedrálisokat”.

Ha az embernek lehetősége van vállalkozni, versenyezni és növekedni, akkor élni is fog ezzel a lehetőséggel. Motivációt ad neki, aminek hatására egyre hatékonyabb lesz. Ideális esetben eredményei, sikerei nem csak öncélúak – a sikeres gazdasági tevékenység mások számára hasznos termékeket és szolgáltatásokat, innovációkat hoz létre, ráadásul más, kevésbé sikeres emberek számára munkalehetőséget, megélhetést is biztosít.

A modern kapitalizmus véget vetett a „hiánynak”. Az elmúlt évtizedekben soha nem látott mértékben csökkent a szegénységben élők száma, ráadásul mára többen halnak meg kóros elhízásban, mint éhezésben.

Na most akkor mi használjuk ki a kapitalizmust, vagy az használ ki bennünket?

A kérdés csak az, hogy a káros következményei elnyomják-e fentebb említett relatíve pozitív velejáróit.

A kapitalizmus maga nem egy sátántól való dolog, ráadásul nem törekszik tudatosan arra, hogy tönkre tegye az emberiséget, vagy a bolygót. Ennek ellenére bűnrészes a társadalmi problémák nagy részében, de még a klímaválságban is, mivel teret hagy azoknak, akik a renddszert önös érdekből kihasználhatják.

Az ember adja a hatalmat a kapitalisták kezébe – kellenek a fogyasztók, hogy a felső tízezer bankszámlája még nagyobbra hízhasson. Ellenben dönthetünk úgy, hogy nem engedjük magunkat kihasználni – az egyén egyetlen döntése nem fogja megváltani a világot, de hosszú távon javíthat az illető életminőségén.

Javarészt az egyén felelőssége, hogy mire költi a pénzét, és milyen forrásból vásárol – nem hibáztathatjuk kizárólag a kapitalizmust azért, ha túl sok „cuccot” rendeltünk Sheinről, vagy ha a hónapban már nyolcadszor ebédeltünk a mekiben.

Szóval: ha nem akarjuk a kapitalizmus malmára hajtani a vizet, ahhoz brutálisan fel kell áldoznunk a karácsony szellemét?

Erről szó sincs! Az ajándékozás minden eddigitől eltekintve egy szép hagyomány, és a társadalmi hasznáról sem szabad megfeledkezni.

Multicégek helyett mondjuk érdemes kisvállalkozásoktól vásárolni, vagy saját kezűleg ajándékot készíteni – így több időnk marad az élmények elraktározására, ahelyett, hogy a képzeletbeli tökéletességet üldöznénk az utolérhetetlen elvárások elől menekülve. Emellett így gyakorolhatjuk az egyetlen módját annak, hogy javításunk a helyzeten: élhetünk a szabad választás jogával.

A globális kapitalizmus a 21. században válsággal néz szembe – a növekedés lelassul, míg az egyenlőtlenség egyre nő, a környezet fenntarthatósága megrendül, és a multikulturális társadalmak krízisből krízisbe bukdácsolnak.

Egyelőre nem létezik semmilyen effektívnek és erkölcsileg elfogadhatónak ígérkező mód arra, hogy a kapitalizmus béklyóit levetve jobb életet kezdjünk egy utópisztikus társadalomban.

Mindezek ellenére tehetünk azért, hogy ne romoljon tovább a helyzet, sőt (bár nehéz elképzelni), javíthatunk is rajta.

A kapitalizmus „megzabolázásához” nem elég megelégedni egymás kölcsönös kihasználásával, hiszen a piacnak azért kellene léteznie, hogy az emberiséget szolgálja, nem pedig fordítva.

Ha nem vigyázunk, a végén még a kapitalizmus fogyaszt el minket karácsonyi vacsoraként.