Gyártási hiba

– Valami történt itt – jelentette ki teljes bizonyossággal jóbarátom, mikor megérkeztünk a bútorgyár lerobbant épületéhez, melynek ablakai lyukasan és sötéten néztek le ránk a három emelet magasból.

– Nem valami bizalomgerjesztő környék – ismertem el, ahogy végigjárattam a szemem a leomló vakolaton és a hatalmas kétszárnyú vasajtón, melyen a felirat már szinte teljesen lekopott, baljós körülményeket sejtetett a gyárban.

– Nekem nem tetszik ez a hely – folytatta tovább gondolatmenetét –, mégis vonz valami benne.

Csendben néztem tovább magam elé. Furcsamód én is hasonlóképp éreztem, csak éppen azt nem tudtam megmagyarázni, mégis mi vonzó lehet ebben a város végi, elhagyott épületben, ami kis híján az ember fejére szakad, ha elmegy mellette.

Feltámadt a szél, korhadt levelek zizegtek a közeli kiszáradt fákon. A novemberi este sötét volt, hideg, és valahonnan messziről kutyaugatás hangját hozta felénk. Megborzongtam. Eddig azt hittem, az a legrémisztőbb, ha közelről hallom a vad ebek vonyítását, de így, hogy a legközelebbi lakóház egy kilométerre volt tőlünk, ismeretlen eredetű rettegés fogott el.

Volt valami rettegett az ismeretlenben, a kimondatlan szavakban, ami nem hagyott nyugodni.

– Én ismerem a történetet – rántott vissza a valóságba kedves barátom. Ránéztem, ő pedig magabiztosan folytatta, ahogy elindult a rozzant tákolmány felé. – Az évszázad innovációja volt, családi vállalkozás. Az 1870-es évek legnagyobb sikere, mielőtt tragikus fordulatot vett volna ez az egész...

Mivel barátom megállíthatatlanul közeledett a gyár felé, én is utána iramodtam, holott minden sejtem tiltakozott ellene. Fellépdelt a betonlépcsőn, majd végigsétált a kivert ablakok mentén. Odabentről csak a szél hangja hallatszott, ahogy megzörgetett valamit. De vajon mit?

– Vágóhídként használták – nézett végig a feljáróra, ami a hatalmas, kétszárnyú ajtóhoz vezetett

Egy pillanatra belém fagyott a levegő, ahogy követtem barátom tekintetét a korhadt diófára, aminek csupasz ágai vészjóslón magasodtak az ég felé. – Igen – tűnődött, mintha a ki nem mondott kérdéseimre fontolná a választ –, először nagyüzemi állattartás folyt a környéken, míg be nem ütött a kór. –Miféle kór? – kérdeztem ösztönösen.

– A kór az állatokat érte el elsőként, sorra pusztultak el a disznók, tyúkok és marhák. Aztán elérte az első embert is, egy kislányt. Hogy szenvedett szegényke, mielőtt kilehelte a lelkét! Tudod, én mindig a gyerekeket sajnálom, akik előtt még ott az egész élet…

– Mi történt aztán? – sürgettem, bár éreztem, hogy valami egészen elvadult esettel állok szemben, és a végkifejlet korántsem biztos, hogy kellemes lesz.

– Sorra halt ki a család, fiatal, öreg, egymás után. Akkortájt itt éltek a környező tanyákon – nézett szét, de akárhol is lehettek azok a házak akkor, mostanra hűlt helyük maradt. Mintha barátom megérezte volna, mire gondolok, folytatta: – Mindent felégettek a halottak után. Hasonló volt, mint a pestis, futótűzként terjedt.

Elgondolkodva figyeltem a diófa korhatag ágait, a kopár földet alatta és a régi gyárépületet. A félhold kibújt a felhők mögül, csend honolt.

– Honnan érkezett ez a kór?

– Azóta sem tudja senki – mondta megkövült arccal. – Szinte az egész családot elvitte állatostul együtt. A feljegyzések alapján, amiket a könyvtárban találtam, nagyon kíméletlen és gyors lefolyású volt. Először csak az enyhe érzékkiesés és némi idegenérzés szerepelt a tünetek között, majd egyre botrányosabb mértéket vett a degradáció… drága barátom, bármi, amit a legpusztítóbb járványokról hallottál életedben, semmi ehhez képest!

Nagyot nyeltem a szavai hallatán. Tudtam, hogy nem nagyotmondásáról híres, ezért nem kételkedtem a szavaiban.

– Gyorsan és látványosan ment végbe a sejtek pusztulása, alig pár nap alatt gerincük összesorvadt, a testük izomrétege szinte teljesen eltűnt, hajuk megritkult, szemük pedig eszméletlen mértékben kimerevedett, vérengzve nézve a világra. A fogaik pedig…

Nem kellett a képzeletemre bíznom a jelenetet, mert jó barátom megkopott kabátja zsebéből egy viharvert fedelű, nagy méretű krónikát vett elő.

– Te loptál a könyvtárból? – döbbentem meg. – Ez a város közkincse!

– Mondjuk úgy, hogy kölcsönvettem – helyesbített. – Nézd csak!

Belém fagytak a szavak a korabeli képek láttán. Az elkorcsosult, már nem emberi teremtmények vadállat módjára portyáztak a környező településeken, estetájt voltak a legrémisztőbbek, mikor világító szemükkel a sötétből leselkedtek a prédájukra.

– Mivel táplálkoztak? – tettem fel a magától értetődő kérdést.

Barátom arca a lehetségesnél még sötétebb árnyalatot vett fel. Eltette a könyvet, amit feleslegesnek ítéltem, hiszen a kép olyannyira belém égett, hogy álmatlan éjszakáimon hánykolódva fogok rettegni az ágyamban az emléktől.

– Ezek már nem emberek voltak… egymást ették.

Elcsigázva bólintottam, noha egyre inkább kezdtem úgy érezni, mintha a múlt árnyai keringenének körülöttünk.

– Volt egy túlélő… a legkisebb fiú – folytatta a rémisztő estimesét barátom. – Senki sem tudja, miért, hogyan történhetett, de ő volt az, Garrick Pasquier, aki továbbvitte a vállalkozást, csak éppen nem állattenyésztéssel. Ó, nem, ő örökre leszámolt minden jószággal, helyette az iparosodó világban bútorgyárat indított, és egyre nagyobb elismeréssel néztek rá. Furcsa…

– Parancsolsz? – kérdeztem némiképp értetlenül.

– Érdekesnek tartom Garrick sikerét, hisz előtte folyamatosan tragédiák sújtották a családot. Csodálom, hogy egyáltalán valaki életben maradt közülük.

– De akkor nem lennél itt, ha Garrick meghalt volna – mutattam rá a nyilvánvaló tényre.

– Így igaz, barátom – bólintott Pasquier, és megindult az épület felé. – Épp azért vagyunk most itt, hogy utánajárjunk a rejtélynek.

– Hogyan? – adtam hangot felháborodásomnak. – Netalán elment az eszed?

– Ugyan már, Weatherly! Valld be, hogy téged is vonz ez a düledező roskatag!

Hezitáltam. Pasquiernek igaza volt, mégsem szerettem volna ezt a tudtára adni. Az ember fantáziáját mindig azok a rémségek izgatják a legjobban, amiket nem tud megmagyarázni, és amik szabad percében a félelemtől földbe láncolják a lábait.

– Na látod – értette meg hallgatásomat. – Induljunk!

Pasquier magabiztosan lépdelt fel a lépcsőn, és lépett a kétszárnyú ajtó elé. A nyílászáró nem tűnt valami stabilnak, lehetett vagy…

– Száz éves – olvasott a gondolataimban. – És még milyen régi és értékes információkkal szolgálhat nekünk ez a düledező rom odabentről!

Nem lettem meggyőzve.

– Szerinted elhoztalak volna, ha kételkednék a talpraesettségedben? – nézett rám barátom feddőn. Bizonytalanságomat látva hozzátette: – Akkor gyere már!

Gépies léptekkel indultam meg felé, mintha nem lennék ura a testemnek. Pasquier közben már elő is húzott a kabátjából egy feszítővasat, mellyel a rozsdás láncot akarta lefejteni a gyárépület ajtajáról.

Kettőt pislogtam, és már a múlté volt a lánc.

Pasquier erős, jó fizikumú ember volt, egyszerűen megtaszította a kopott ajtót, és egyből kinyílt előttünk. Arcomat megcsapta valami addig sosem érzett szag, ami magába foglalta a port, a múltat és a bomlást.

– Induljunk, Weatherly! Fogytán az időnk napkeltéig – parancsolt rám barátom, és már be is lépett az épületbe.

Odakint még keresztet vetettem, és elmormoltam egy miatyánkot, holott már egy ideje nem gyakoroltam a vallást a mindennapokban. Amint átléptem a küszöböt, túlvilági iszonyat vett erőt rajtam.. Minden ablak betörve, szilánkjaikat porréteg fedte a talajon.

Óvatosan lépkedve végigtapostam egy adag üvegcserépen, majd a legközelebbi falhoz húzódtam. Fény gyúlt, én pedig elképedve néztem Pasquier zseblámpáját.

Ő még csak felém sem fordult, elhivatottan járatta végig a tekintetét a lepukkant gyáron. A fényben már több mindent is észrevettem, köztük az irodaasztalokat és a székeket, a vaskos kartotéktárolókat. Kíváncsi voltam, mi mindent lehetne itt találni, de Pasquier szigorúan megmondta, nem ez a látogatásunk célja.

Nyomokra volt kíváncsi, mi lehetett az oka, hogy Garrick túlélte.

– Hol kezdjük? – kérdeztem viszonylag derűsen. Próbáltam nem kivívni a haragját az ellenszegülésemmel, esetleg rosszkedvemmel, hisz olyan megszállottságot láttam a szemében, mint még soha.

– Indulás az alagsor felé – adta ki a parancsot, és elindult balra, ahol több, valószínűleg félresikerült bútor volt egy helyre dobálva. A halom meglehetősen instabilnak tűnt.

Kis fáziskéséssel követtem. Még mindig nem hittem el, hogy betörtem Pasquierrel együtt egy gyárba az éj leple alatt, de a folyamatos neszezés ezen az Isten háta mögötti helyen és a szél süvítése kint kezdett komolyan aggasztani.

A tákolmány után egy rozoga falépcső vezetett le a semmi torkába. Szorosan Pasquier mögött haladtam, hisz ő volt az, akinél lámpa volt. Ahogy lejjebb és lejjebb értünk, úgy vált egyre büdösebbé és áprodottabbá a levegő, mintha valamiféle testek rohadtak volna odalent.

Már csak a futó gondolattól is felfordult a gyomrom, abba bele sem mertem gondolni, valóban mi várhat minket lent. Amint a lépcső aljára értünk, Pasquier magasra emelte a lámpát, és mélyet szívott a levegőből.

– Gusztustalan – állapította meg.

Elindult a teljesen kiürített alagsorban. Csupán penészfoltok és kosz volt mindenütt, undorító, szőrös patkányok szaladgáltak a fal mentén. A bűz egyre nőtt, ahogy beljebb haladtunk. Hajlandóságom arra, hogy szóljak, talán nem jó ötlet ez, már rég elszállt, ahogy láttam, barátom milyen elszántan csörtet előre.

Míg nem aztán…

– Uram teremtőm! – kiáltott fel Pasquier, a rémülettől kis híján kiejtve kezéből a lámpát.

Én is azonnal megtorpantam. Elő kellett vennem a zsebkendőmet, mert különben kiadtam volna a vacsorámat a padlóra. Előttünk csontvázak halma volt, különböző stádiumaiban az enyészetnek.

Degeneratív, elkorcsosult, összecsúszott gerincek, óriási végtagok és hajak egy csomóban a fal mellett.

– Megölték őket – jelentette ki letaglózva.

Egy hozzánk közel álló csontvázra mutatott, aminek a szegycsontja el volt repedve.

Szíven szúrták.

Nem mertem megszólalni.

Pasquier a lámpa fényét a falra irányította, ahol furcsa jelek és betűk sorakoztak, még furcsább képekkel.

– Nem biztos, hogy meg kéne próbálni elolvasni – mondtam automatikusan. De ő, mintha nem is hallotta volna, már neki is állt a szavak formálásának.

Iszonyatos émelygés tört rám, holott semmit nem értettem a szövegből, amit a falra véstek, azt sem tudtam, Pasquier egyáltalán honnan tudta ezt a nyelvet, de egyre jobban rám törő rosszullétem nem is tette lehetővé a gondolkodást.

Szólásra nyitottam a számat, de semmi nem jött ki rajta, csak valamiféle fuldokló hang. Olyan volt, mintha valaki mindkét kezével szorosan megragadta volna a torkomat. Elterültem a mocskos földön, a bűz földöntúlivá nőtte ki magát, visszhangoztak Pasquier szavai a fejemben, míg én fokozatosan haltam el, a testem, a sejtjeim…

Néhány nappal később tértem magamhoz a kórházi ágyon. Azt mondták, lezuhantam a lépcsőn az öreg bútorgyár épületében.

– Ne rázza a fejét! – parancsolt rám az orvos, mikor ellenkezni próbáltam. Mindenre tisztán emlékeztem, semmiféle baleset nem történt. – Súlyos koponyasérülést szenvedett az esés következtében. Kisebb agyrázkódást kapott.

– Hol van André Pasquier? – bömböltem magam kívüli állapotban.

– Nyugodjon meg, a szomszéd szobában ápolják. Viszont ha továbbra is ilyen hevesen fog reagálni, kénytelen leszek beadni magának a nyugtatót – vetett rám szúrós pillantást. – A legfontosabb, hogy most ne izgassa fel magát, és pihenjen minél többet.

Távozni készült, de még az ajtóban elmotyogta az orra alatt:

– Nem meglepő, hogy azon a korhadt lépcsőn leesett. Kész csoda, hogy nem törte ki a nyakát! Bár tudnám, mi olyan érdekes abban az öreg gyárban…

Igyekeztem megfogadni az orvos tanácsát, és két hétig a családom körében tartózkodtam otthon, vidéken, messze az incidens helyszínétől. Próbáltam minél messzebbre száműzni ezeket a szörnyű emlékeket is, de minden este, mikor lekapcsoltam a villanyt az ágyam mellett, iszonyatos fejfájás tört rám, és a sötétben mintha ugyanazokat a hangokat hallottam volna, mint azon az estén.

Pasquier barátomét.

Az Isten nyugosztalja szerencsétlent; pár héttel később, egy délutáni telefonhívásunk után nem sokkal hunyt el gyanús körülmények között. A patológus nem talált semmit, épp ezért hatalmasodott el rajtam újfent a rettegés. A végrendeletéről nem is beszélve…

André Pasquier holt nyelvek tanulmányozásával foglalkozott szabadidejében. Naplójában megemlítette, hogy az erről szóló jegyzeteit a könyvtárból ellopott krónikába helyezte. A krónikát visszaszolgáltattam a könyvtárnak, bár többen is megvetően néztek rám, mikor a könnyvel a kezemben léptem az asztal elé, Pasquier helyett is szégyellve magamat. Iszonyodva vettem elő később a papírokat, és rendelkezése szerint elégettem őket. Furcsamód az égett papírnak a szaga kísértetiesen hasonlított az áporodott hullaszaghoz a pincében.

Éreztem, hogy egyre merészebb és élethűbb álmaim nem a véletlen művei lehetnek, ezért minden vasárnap elmentem a templomba, imádkozni Pasquier és a saját lelki üdvömért, még ha Isten ezek után a gyalázatos felfedezések után nem is tart minket méltónak a mennyországra, legalább a tisztótűzbe bekerülhessen a lelkünk.

Még a helyi papot is elhívtam megszentelni a házunkat, de hiába; az álmok, később a hallucinációk egyre rosszabbak lettek.

A kezelőorvosaim pedig, akiknek mindezt elmondtam, értetlenül álltak az eset felett. Hisz aznap este, mikor elájultam, egyértelműen a lépcső mellett, bevert fejjel találtak meg, Pasquier pedig odakint a vén diófára akarta felkötni magát.