Örökalma

Két évvel ezelőtt nem találtam a talajt a lábam alatt, és úgy éreztem, szívesen kezdenék valamit a kreatív energiáimmal. Sokat sírtam a szoba sarkában, a kanapén, a naplóm fölött üldögélve, miközben azt írtam, „ha én lehetnék az Alma főszerkesztője, minden szerkesztőségi tagnak névvel ellátott mézeskalácsot sütnék karácsonyra”. Emellett pedig mindent megterveztem, mit hogyan csinálnék, ha valami csoda folytán megválasztanának. És én őszintén nem hittem, hogy Alma-főszerkesztő lesz belőlem.

Néhány nappal a két évvel ezelőtti hallgatói parlament előtt kaptam két üzenetet. Az egyik az előző Alma-főszerkesztőtől érkezett, hogy le szeretne mondani, és örülne, ha én venném át a helyét; a másik pedig a leendő DH-elnöktől, hogy szívesen dolgozna velem az elnökségben. Én szinte azonnal elkezdtem írni egy listát, amivel majd bizonyítom, hogy kiváló jelölt vagyok a pozícióra. Sosem kellett használnom.

A Diákhálózat ugyanis megbízott bennem, talán néha még jobban is, mint én magamban. Sosem felejtem el, ahogy este buszoztam a szakkoliig, hogy átvegyem az Alma-szórólapokat, amiket napokon át terveztünk, és hogy amikor beértem a lakásba, az ugrándozás után teleszórtam magam velük. Azt sem felejtem el, milyen nagy elánnal mutattam be a (még nem működő) projektet: bárhol jártam, valahogy mindig szóba hoztam. Ez volt az első dolog, amit tényleg elhittem, hogy olyan lesz, mint ahogy elképzeltem. De sokkal jobb lett.

Máig nevetünk azon, hogy néhány Alma-tag mennyire hivatalos és visszafogott e-mailt írt nekem, hogy „hallotta, hogy van ilyen lehetőség, csatlakozna, üdvözlettel”. Decemberig 12 embert sikerült toborozni, utána pedig a már meglévő tagok hívtak újakat, és egy 18 személyes szerkesztőséggé nőttük ki magunkat. Amit néha nehéz volt menedzselni, ezért is vagyok annyira hálás Gažík Vikinek az irodalmi szövegek gondozásáért, Kovács Gergelynek a Facebook-posztokért és Szőcs Abigélnek, aki hangulatossá és esztétikussá varázsolta az Instagramunkat. De a legtöbbször baromi pozitív érzéseim voltak: amikor láttam egy-egy szerző folyamatosan fejlődő íráskészségét, amikor egy nappal a havi gyűlés előtt csomót pittyogott a telefonom, mert cikkötleteket írtak nekem, vagy amikor először láttuk egymást élőben a csapatépítőnkön, és azonnal megvolt a „klikk”.

Tudtam, hogy nehéz lesz elbúcsúzni, mert mindentől nehéz, amibe az ember ennyi energiát fektet, és úgy érzi, „szívecsücske” projekt. De én abban hiszek, hogy mindig át kell adni a fiatalabbaknak a stafétát, máskülönben sosem lesz lehetőségük kibontakozni. Ezért örültem kifejezetten, amikor a karácsonyi képeslapomra, amiben megkérdeztem, szeretne-e főszerkesztő lenni, igennel válaszolt Etelka. Az utóbbi fél évben kicsillogosított kerti eszközként adtam át neki mindent az Almáról, hogy majd kertészkedhessen úgy, ahogy ő szeretne. Mert ilyen az Alma: ha kertészkedünk, kivirágzunk és gyümölcsöt termünk.

Kedves olvasók! Mindig örültem, mikor visszajeleztetek, hogy egy-egy cikk mennyire jó volt, vagy ha megtámogattatatok pár biztató szóval vagy megosztással, és hiánypótlónak neveztétek a projektünket. 

Kedves Diákhálózat! Köszönöm, hogy három elnökségen és két éven keresztül bizalmat szavaztatok nekem, és hogy egy lehettem közületek! Az egyik legjobb dolog, ami az egyetemi éveim alatt történt velem, az az, hogy DH-s lettem.

Kedves Almások, örök kedvenc szerkesztőségem! Elmondhatatlanul örülök nektek! Nélkületek ez a magazin nem működött volna. Imádtam minden vicces, aranyos, írással kapcsolatos üzenetünket a Messenger-csoportban, és hogy mindig, amikor találkoztunk, úgy éreztem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Szeretlek titeket, és további fun, kreatív és jó munkát kívánok! Teljesedjetek ki az íráson keresztül!

Kedves Isten! Te voltál az első, aki megbízott bennem, aki ott is utat csinált nekem, ahol egyébként nem volt. Hogy mindig erőt adott az az ige, amit akkor olvastam, amikor még nem tudtam, belevágjak-e a projektbe. Hogy esőt adtál a magra, mellyel bevetettem a földet, és kenyeret adtál, ami bőséges és tápláló volt. (Ézs 30,23) Én pedig szabadon kertészkedhettem.

Kedves te, aki ezt olvasod! Azt kívánom neked, hogy az életed során legalább egy ilyen projekted legyen, amire azt mondhatod: „sosem felejtem el, hogy innen jöttem”. Nekem ez az Alma Mater. Az örökalma.