Ha megírnám, lecsuknának

Varjúkárogás karcol a park csendjébe. A város hangjai itt kiszorulnak a magas fák és a rozsdás kerítés mögé. Lusta táncot lejtve kanyarog a cigifüst a magasba.

– Karikákat is tudsz? – kérdezem Rolit. 

– Azt nem. Minek? 

– Csak mert olyan szépek. Szeretem nézni.

Mosolyog. Gunyoros komolysággal, mint ahogy kisasszonynak szólít. Vagy mint ahogyan a képembe nevetett, miután megkérdeztem tőle, utazott-e már stoppal életében.

– Szerinted ki a franc venne fel engem, kisasszony? 

Zavart pislogással tűröm, ahogy kineveti a naivságomat, végül én is elmosolyodom a helyzet abszurditásán. Roli mellett nem kell komolyan venni az életet. 

– Hagyjad mán’ a kisasszonyt, nem vagyok én akkora úrihölgy!

– Azt hallom. Kilóg a kapanyél a szádból – pimaszul somolyog, a szeme sarkából lesi a reakciómat. Én csak mulatok rajta.

– Oszt mi, ha tájszólással beszélek városon? Szerintem szép. 

Lemondóan int. Mit papolok én itt olyan úri huncutságról, mint a tájszólás? Épp neki, akinek igenis meg kellett tanulni affektálva, pesti kivagyisággal beszélni, hogy komolyan vegyék?

– Majd, ha legközelebb fehér kislánynak születek, aki együtt őrizte a libát Petőfivel.

Már a második cigijét tekeri, miközben harmadik ebédszünetünket töltjük a park rejtett zugában. Pontosan két órája ismerem. 

– Aztán nem fogsz beköpni, meg semmi balhé, ugye? – sandít felém. 

Ezen én vigyorodom el. Nem vagyok az a fajta, felőlem akár a padot is elszívhatja, amíg a rosszallóan méregető nagymamák ki nem zavarnak minket innen. Előbb-utóbb tovább kell majd állnunk, hogy a nap végére elvégezzük a ránk bízott melót, de emiatt nem aggódok. Roli tudja a dolgát, és csak megfontoltan bújik ki alóla. Már akkor éreztem, hogy jó napnak nézek elébe, amikor reggel vele osztottak párba elektromos rollereket karbantartani a városban. Érdekes színfolt volt az életunt arcok között. Ezt el is mondom neki.

– Szó szerint? – kérdezi röhögve, majd kezembe nyom egy ötszázforintost. Kérdő tekintettel meredek rá.

– Csak hajtsad félbe, úgy hosszában! Jó, most tartsd meg nekem egy kicsit. – érdeklődve nézem, ahogy egy újabb adag dohányt szór bele, majd előhúz egy kétes eredetű kis zacskót, és annak tartalmával is meghinti.

 – Titkos hozzávaló – kacsint rám. – Jó fajta, négyezerötszáz grammja. Kaphatsz belőle, ha nem fogsz tőle berosszulni.

Szemforgatva konstatálom, hogy még egy jó darabig itt leszünk, majd megkérem arra, amihez a legjobban ért.

– Mesélj még! Végül mi lett a pisztollyal?

 Mélyet szippant, majd ott folytatja a történetet, ahol reggel abbahagyta. Szinte iszom a szavait.

Ott kezdődött minden, azon a poros kőbányai úton. Ahol sötétedés után bemásztak az árnyak a réseken, a lámpák pedig alig pislákoltak, de azért megvilágították a falak repedéseibe bújt álmokat. Ők pedig utánuk eredtek. A tizenévesek merész meggondolatlanságával rótták éjszaka az utcákat. Olyan volt számukra Budapest, mint egy elhagyatott játszótér, tele rejtett zugokkal, sötét aluljárókkal és felfedezésre váró sikátorokkal. 

Hol vannak most ezek a barátok? Mindegyikük ment valamerre – a legtöbben lefelé. Üveges tekintettel járják az ismerős utakat, régi ajtók elé lyukadnak ki. Kölcsönt kérnek. Néha meg is adják. Roli más volt, neki igazán nem volt oka lezülleni. Megvolt mindene, a családja rendezetten élt, még gimnáziumba is felvették! Hogy mi vitte rá mégis? Ugyan kit ne vonzana fiatalon a könnyű pénz lehetősége? Nem követtek el nagy kihágásokat, jelentéktelen bűnözésekkel indult az egész. Pár gramm fű, egy-két használt telefon. Aztán egyszer csak ott volt előttük a nagy lehetőség. Egy zárt fórumon bukkant fel a hirdetés, amolyan nevenincs csoportban. „Pisztoly érdekel. Komoly vevő. Előleget fizetek.”

Rolin furcsa bizsergés futott át, ahogy megmutatta a többieknek. A fiúk harsány kacagással fogadták.

– Remek ötlet tesó! Csak egyvalami hiányzik hozzá… Vagy küldünk neki vízipisztolyt?!

– Mit számít, ha fizet érte? Ha nem tőlünk veszi, mástól fogja. Csak megelőzünk egy csúnya balesetet.

A megoldást hamarabb megtalálták, mint gondolták volna. Rezgett a léc, de a másik oldal végül ráharapott a csalira. Pár nap levelezés után a konkrétumok jöttek: 250 ezer forint, abból 150 előleg. Itt már nem volt visszaút. Mindent elrendeztek, épp, ahogy a filmekben látták.

Izzadt a tenyerük, ahogy az elhagyatott gyárépület tetején lapulva számolták vissza a perceket. Végül begördült egy autó a GPS-koordináták által jelölt helyre. Izgága alak szállt ki belőle, leharcolt arcmaszk mögül kémlelt körbe a szebb időket is látott portán. A rozsdamarta drótkerítés tövében fekete boríték lapult, egy címet és kulcsot rejtett. Kapkodó mozdulatokkal ment érte, mint aki biztos tudatában van: figyelik. Pár perc múlva már ismét taposta a gázt, és a vágyott széf felé robogott. 

A fiúk adrenalintól hajszolva rohantak a kerítéshez. Megvolt minden, amire vágytak, már csak egy dolguk maradt: minél gyorsabban eltűnni.

Hogy a kulcs mit nyitott? Roliék postaládáját, ezt viszont már sosem tudta meg az idegen. A pisztolyt azóta is keresheti, a ropogós bankjegyeket viszont a megbeszéltek szerint a borítékban hagyta. 

– Megérdemelte – mondták később, sikerüket ünnepelve egy kocsmában – Most aztán kihez megy panaszkodni a nyomorult? Még mi tettünk szívességet az emberiségnek, hogy nem lesz ebből mesterlövész!

Roli a sikertől és a piától megrészegülve helyeselt, viszont belül érezte: átléptek egy határt.

A pénzt szétdobták egymás között, majd elfüstölte, elitta az idő. Nem volt elég.

Nem sokkal később jött is a második eset, ahol a szerencse már nem az ő oldalukon állt. Mit lehet tenni egy csapat szélhámos kamasszal? Javítóintézet.

Lehunyt szemmel tüdőzi le a füstöt, erre az időszakra nem szívesen emlékezik vissza. 

Azt hinné az ember, elég, ha kicsivel keményebb vagy. Kicsit hangosabb, vagy kicsit gyorsabb az öklöd. Aztán rájössz, hogy ott bent mindenki harcol valamiért, nincs „bocs tesó” meg „csak vicceltem”. Mintha az idő is máshogyan telne, egy balhé nélküli nap vagy egy jó könyvtári könyv a felvillanó fény az alagút végén. Ott szerette meg az olvasást.

Talán ez is közrejátszott abban a döntésében, hogy alkalmi bűnözések helyett már különböző diákmunkákkal keresse a kenyerét. Szórakozottan meséli, mennyi mesterségben próbálta ki magát azóta. És hogy mit tartogat a jövő? Ki tudhatja, talán egyszer elindít egy vállalkozást, vagy követi gyerekkori álmát és bokszoló lesz – tárja szét a karját.

Hát megérkeztünk. Az alvilági király most mozijegyet árul, vagy épp rollereket matricáz az utcákon, és csakazértis visszament leérettségizni. Előtte az élet, háta mögött nem mindennapi tapasztalatok. Azon kapom magam, hogy nem tudok mit mondani. A levegő még mindig tele a poros gyárudvarral és a kőbányai éjszakákkal. Ha most megszólalnék, talán széttörném az emlékektől nehéz csendet, vagy azt a valakit, aki kirajzolódott a füst mögül.

– Na, menjünk, kisasszony. A rollerek nem matricázzák fel magukat!

Elindulunk. Pillanatnyi komolysága helyét újra átveszi a pimasz félmosoly, mintha az imént csak unaloműző mesével szórakoztatott volna. Én mégsem tudom annyiban hagyni. 

– Könyvet kéne írnod az életedről! Szerintem bestseller lenne.

– Tényleg? – a szeme körül nevetőráncok gyűlnek, majd hevesen megcsóválja a fejét. – Ha megírnám, lecsuknának.