A piros autókat minden nap számolta. A skarlátszínűre csak legyintett: hivalkodó volt, mégis hétköznapi, mint az ablakból lefolyó parasztmuskátlik. A nemes bordó járgányokra már elismerő pillantást vetett, ha pedig bíborvörös Suzukit látott, az egy picit mindig szíven találta. Kiváltképp az a példány, ami az imént fordult be a kertvárosi utcácskába. Egy leheletnyi időre maga is elpirult, majd sutba vágva kétségeit, egy futó pillantást vetett a tükörképére, és kilépett a tettek mezejére, azaz a tornácra.
Az időzítés tökéletes volt. A délutáni napsugarak derengő aranyfénybe vonták az utcát, a lengedező szellő pedig buja virágok és csacska ígéretek illatát hordozta. Valahol nosztalgikus dallamok bújtak elő egy rádióból, Eliza számára pedig hirtelen minden lehetségesnek tűnt. Még az is, hogy végre vegye a bátorságot átkiáltani Dénesnek, hogy meginvitálja egy kávéra. Igen, így fog történni – talán még egy bókot is bezsebel az új frizurájára. Ezzel a reménnyel intett át a szembeszomszédnak, aki ma valósággal kipattant a bíbor kocsiból.
– Szép napot Eliza! Pazar egy időnk van, nemde? Micsoda nap az alkotáshoz! – majd az üdvözültek mosolyával beviharzott a házba, és pár perc múlva már egy zongora tétova hangjai keltek szárnyra a kertek alatt.
Egy elhaló sóhaj, apró tűszúrás a szív tájékán. Ennyit engedett meg magának a nő. Talán majd egy másik alkalommal – bizakodott némán.
Eszébe sem jutott neheztelni Dénesre. Mélyen csodálta a bohém zenetanárt, akit bárhol és bármikor elkap az ihlet, hogy aztán sosem hallott dallamokkal aranyozza be a szomszédság napjait. Eliza már az első ilyen alkalommal tudta, hogy nem volt hiba ideköltözni, viszont egy éve még nem is sejtette, hogy szép lassan fokozott érdeklődést mutat majd minden elhaladó piros autó után. Mert hát Isten a tanúja, ő nem keresett semmiféle szőke herceget. Köszöni szépen, abból már jutott neki egy házasságnyi. Csak a történet arról nem szólt, hogy a herceg végül a szomszéd libapásztorlányt szökteti meg.
Dénes más. Ő aztán egy mesében sem játszaná jól a hősies szívtipró szerepét. Sokkal inkább olyan, mint egy színes forgószél, ami lépten-nyomon égve hagyott lámpákat, összegyűrt kottákat, kocsi tetején felejtett kávét és varázslatos zongoraszót hagy maga után. Eliza mégis újra szerelmes tininek érezte magát, valahányszor elcsípett egy mosolyt, vagy suta félmondatot váltott a férfival. Magában csak Káosz Úrként emlegette, ami nem is állt messze a valóságtól, tekintve, hogy ezen a langyos estén is fényben úszott az egész háza, holott csak a padlásszobában bűvölte kitartóan a billentyűket.
Eliza még egy utolsó sóvárgó pillantást vetett az ablakon áttetsző sziluettjére, majd visszasétált a házba. Holnap újra összeszedi a bátorságát. Minden kezdet nehéz – bölcselkedett – a szerelem sem állíthat be csak úgy ajtóstul.
Keserű félmosollyal látott neki lefőzni magányos kávéját, ekkor viszont hatalmas csattanás rázta meg a környéket. Lélekszakadva futott ki a tornácra, ahonnan éles riasztó harsant, de a látványra közel sem volt felkészülve.
Kerítése kidöntve, virágágyása feldúlva, udvara közepén pedig veszettül szirénázott a bíborvörös Suzuki.
Akkor tért csak magához, amikor riadt szitkozódás ütötte meg a fülét, az úton átvágva pedig maga Káosz Úr sietett felé.
– Eliza, mondja, jól van?! Ugye nem esett baja? Ó, hogy az a nyomorult kézifék, hát ismer még egy olyan idiótát, mint én?
Ezután Dénes még pár keresetlen jelzővel illette magát, majd felajánlotta, hogy az összes okozott kárt helyrehozza, beleértve a virágoskertet is. Eliza mindebből csak annyit érzékelt, hogy a férfi erős karja még mindig a vállán pihen, ahogy védelmezően megragadta őt. Bátortalanul elmosolyodott, majd feltette a régen várt kérdést:
– Lenne kedved egy kávé mellett megbeszélni?
Kövess minket
Minden jog fenntartva © 2022