Történet egy Hidegkuti László pozsonyi gépészmérnök hallgatóval...

Történet egy Hidegkuti László pozsonyi gépészmérnök hallgatóval, egy csütörtöki nap folyamán, délután, a „Bevezető a mérnöki programozásba” előadásán végezve, a gépészkarról a kollégiumába tartó út közben megesett esetről, mikor is tudatos indok nélkül a mindenféle célirányok felé vonuló embereket követve az Imrich Karvaš és a Radlinský utca sarkán jobbra fordult, és nem balra, ahogyan útvonala azt megkövetelte volna

Folyamatosan távolodott a Blumentál megállótól – ahol rendszerint felszáll a villamosra, hogy minél hamarabb szobájába érjen –, miközben lágyan sütötte arcát a rég nem tapasztalt, már-már aranyszínű napfény, és eljátszott a kora tavaszi szél a mérnökhallgatók dicső hadijelvényeivel – a szemek alatti táskákkal – díszített arcbőrével.

Különös útján egyre előrébb haladva öt-tíz személy tovasietett, kivált jobbra, balra, néha ő hozzájuk is csapódott. Elsétálva a Kollár tér – ahol feltűnt neki egy barna hajban pihenő, meggypiros szalagból kötött masni –, az egymástól tíz-húsz méterre lévő kebabosok és különböző kisebb üzletek között szokatlan jó érzés töltötte el. Régen nem járt környékükön, lévén igencsak lekötötték egyéb elfoglaltságai az utóbbi időben, és az orvosi ajánlások ellenére elhagyta a fizikai és mentális egészségre kedvező hatású könnyed sétát, mivel sosem talált meggyőző érvet, hogy asztala mögül felálljon, mindig kifizetődőbb volt estig dolgozni, utána pedig a sötétben már nem akaródzott útnak indulni. Célját és utazása indokát még mindig nem sejtve haladt az egyre fogyatkozva hömpölygő sokaság amőbaalakzatában. Közben fel sem tűnt neki, hogy nemcsak Laco Sabo „Első postaláda” című alkotását hagyta maga mögött, hanem már a Trinitárius-templom sem látszott, a megmaradtak nyomában az Obchodná utcáról áttért a Szlovák Nemzeti Felkelés terére. A régi piac mellett is elment, mire észrevette, hogy a tömegből csak a barna hajában piros masnit viselő nő maradt, és eszébe jutott, hogy talán – ha nem is mindig látta – végig őt követte.

               A Centrum megállóban a hármas villamosra várva újra feltűnt neki a hölgy, kitől két lépésre egy kártyácska hevert. László felvette a földről, megnézte. Ismeretlen útitársát Anna Štrbskának hívták, vele egy kollégiumban lakott.

– Mi vezette erre? – kérdezte, miközben visszaadta neki a kollégiumi szállásigazolványt. 

– Nem tudom. Talán végre akartam egy kis szünetet az egyetem és a dolgozóasztal között. Az is lehet, hogy egy férfi követett.

– Meglehet.