Szól a csengő – novellacsokor

Benyovszky Adél novellája:

Szól a csengő

Elfelejtettem kitenni a kukát – ezzel a gondolattal ugrott ki az ágyból. Úgy megszédült, hogy rögtön vissza is kellett ereszkednie, mozdulatlanul ült, amíg le nem lassult a szívverése az ablakon kopogó eső ütemére. Addigra rájött, hogy nem a szülői házban van, és a szemételszállítás folyamatának már nem aktív résztvevője, csak külső megfigyelője. Viszont, „ó, szent reggeli csengetyűsség”, az ismerős csilingelő hangot még itt a harmadikon is hallani vélte, ha nagyon fülelt, és ez a hang azt jelentette, hogy minden a maga rendje-módja szerint megy. Résnyire nyitott ablakból kémlelte a félhomályban szentjánosbogárként foszforeszkáló alakokat. Tulajdonképpen szomorú, hogy ennek a foglalkozásnak mennyire nincs presztízse a felnőttek körében, hogy nem látják meg benne azt a szépséget, amit kedvenc Babits bácsija:

„Isten szemében nincs szemét:
fürtödnek, melyből borod erjed,
ne hányjad el rohadt szemét:
attól édesebb lesz a bor.
Inkább gyönyörködve figyeljed,
hogy napban gyémánt lesz a por
s hallgasd a szemetes-zenét
amint utcádon csengve terjed”

Mi lett azzal a sok gyerekkel, aki régen arra vágyott, hogy kukás legyen? Neki is volt egy ilyen időszaka, egyszer Tibi azt mondta neki, hogy egy autista kisfiú veszett el benne. Nem nevetett, csak elhúzta a száját, az egészből az a része esett neki a legrosszabbul, hogy a kisfiú elveszett benne. Nyilván. 

A csengettyűsfiú karrier helyett az élete lassan csordogált a számítógépes ülőmunka felé, a szemét helyett a pumpkin spice-t szagolja az irodában, mesterséges ősz meg mesterséges őszülés, most mind a kettő divat, neki természetes ezüst tincsei vannak, de a kolléganői azt hiszik, festett. A rozsdabarna levelek meg, amelyeket nemsokára levélfújóval terelgetnek majd a munkások, a pár nappal ezelőtt még nagyban pusztító negyvenfokos hőségben hullottak le, nem ám a hidegtől. Mit nekünk levélfújó, náluk falun a szülei gyanakodva méregették a szomszédot, mit flexel ez itt (ő egyébként a szó szerinti flexelést is lehetőleg mindig szombat hajnalra időzítette), hát nem tud egy gereblyét vagy seprűt fogni a kezébe, mint minden normális ember, azt hiszi, ő a Jóisten, szelet akar csinálni. 

Az eső talán az egyetlen, ami még igazi, kidugta volna az ablakon a fejét, hogy érezze a cseppeket, a szúnyogháló viszont nem engedte. Be vannak az emberek zárva ezekbe a csinzsákokba, mint a ketrecbe, sápítozott a nagyi, mikor eljött látogatóba, két lépés egyik faltól a másikig. Kicsi volt a hely, az igaz, garzonnak is szégyenletes, de amikor egy öt évvel ezelőtt beköltözött ide a szlovák Nagy Almába, alig várta, hogy minél kevesebb dologgal töltse meg: rögtön belevágott a zero waste szeptemberbe. Lehet, hogy ha olyan lesz, mint a lány a Szilvát szemétért mesében, aki alig termel szemetet, akkor végre értékesnek és érdemesnek fogja érezni magát. Valami ilyesmit képzelt akkor, de azóta kezdett beletörődni, hogy nem mindent a csapolós drogériában vásárol, és végleg elbúcsúzott az extrém minimalista énjétől, mikor gyűjteni kezdte azokat a hülye kis figurákat, amiket a Lidlben osztogatnak. 

Mire megitta a szokásos zöld teáját, a kukások elmentek, a nap pedig előbújt, „ázott az utca a friss aranyban”, egészen megszépítette azt a szerencsétlen kis ringlófát is, ami a szemközti panelház előtt állt. Felmarkolta a kulcsait a komódról, ideje egy kis füvet fogni – ezt az idegesítő pesti unokatestvére mondta a múltkor, aki minden iróniától mentesen tükörfordította az anglicizmusokat magyarra –, mert aztán egész nap home office. A szemetet is leviszi, ha már egyszer lemegy, és arra fog játszani, hogy ő is szilvát kap cserébe. Nem az igazi ez a ringló, más nevén fosókaszilva, de talán egy ideig ki tudja tölteni a sötétlila házi szilva alakú űrt a szívében. 

Kabai Ármin novellája:

Szól a csengő

               – Háromnegyed három van. Most ez kimegy, odapörkölök nektek! Megérte a két hét éjszakázás – dörgött Ödön diadalmas hangja négy fala között, mint az ágyúvá öntött rézharang.

Csip-csirip, csip-csirip, csip-csirip…

– Állj már le, az anyád keservébe! – förmedt rá az ébresztőjére, ahogy kinyomta.

Gyula ágyán feküdt, bal oldalán. Szobájában hideg, félhomály. Este elfelejtette becsukni az ablakot, így orra már vöröslött. Vagy a bor tette volna? Nem, annyit nem ivott, meg hát aludt. Mennyit is? Most van hét, akkor három órát. Addig nem akart lefeküdni, amíg ki nem ment K. F.-et kritizáló cikke. Egyszer még lehet, beviszik.

               Hátára fordult. Beszélnie kellene az öccsével. Mennének túrázni, már egy fél hónapja akartak indulni. Barátait is jó lenne felhívnia. Csak úgy, hogy mi van velük. Biztos? Ők is megkereshetik.

               Még egy negyed fordulat, már jobb oldalán heverészik. Az a fránya ébresztő. Nyolcra akarta beállítani, erre az hétkor verte fel. Nem is a kívánt porosz indulóval, hanem madárcsicsergéssel. Kevés ez a három óra. Arcát végigsimítva borostája zavarni kezdte Bélát. Ennyi, elég volt. A sok tennivalót, felhívandó rokont, ismerőst, boldog őst mind elbírta a matrac, de ez már… Borotválatlan nem lehet. Hátha megint összefutna a villamoson Emesével. 

Úgy két hete találkoztak először, és eddig utoljára. Sokszor jutott eszébe. Volt rá elérhetősége, de hát csak úgy rácsörgetni? Megtehetné. Nem lenne túl sok? Ez relatív. Bátorsága hiányozna? Nem, ő politikusoknak és jól fizetett influencereknek – nagyot köpött a szájába ment borotvahabból–, szóval pártkatonáknak szokott nekimenni. Akkor? Mindegy, majd holnap. Befejezte a borotválkozást.

Szalonnás tojást sütött, mikor a túrázás miatt felhívta öccse. Hosszan eldiskuráltak, majd András visszatért reggelijéhez. Éppen nekikezdett, amikor csengettek. Étkezés közben megzavarják? Balga tett. Kiment a tornácra.

Két hosszúkabátos taggal nézett szembe. A fej küldte őket – így hivatkoztak K. F.-re – mint megbízható jobb és bal kezeit.

– A Fejet felháborította írása, szeretné, ha kis önkritikát gyakorolna. Levelet is hoztunk önnek tőle. Olvassa el! Megláthatja, igen sok jó érv, hogy finomítson hangvételén, és az eddigi gondolatait megvizsgálja, lázálmából felébredjen.

Átvette. Nagyapja elnyűtt viharkabátja nem volt olyan rongyos, mint a lila bankjegyek.

– Szoktak füstölőt használni? – elővette öngyújtóját, a borítékot tartalmával együtt elégette. 

– Reggelizem, ott a kapu – vágta be az ajtót a páros orra előtt.

 Csak egy kevés volt hátra ételéből, amikor újra csengőszót hallott. Már megint mi, ki? Nem lehetne békén hagyni? Fölindultan nyomta le a kilincset, de hamar meg is nyugodott. Emese volt az.

– Megyek a városközpontba, jössz?

– Gyorsan befejezem a reggelim.

Néhány perc múlva már a megállóba sétáltak. Az ilyenkor szokásos témavegyítésnek hamar átadták maguk. Emese hangja, mint csengettyű csilingelt László fülében. Valahányszor a szemébe nézett, az a jól ismert szikra pattant közöttük, mely ide-oda dobálja a gondolatokat, ahogy a kohéziót elnyomja az érzelem. A horgolástól a perkussziós lakatszerkezeten át az ébresztőhangokig csapongtak. Emesének ez utóbbi a villamos csengetése volt. Beállították Lászlónak is. Mi tagadás, jobb volt ez, mint naphosszat gépelni. Így haladtak a járdán, miközben szemerkélt az eső.

– Mondd csak, miért nem kerestél meg még másod- vagy harmadnapon? – hangzott a kérdés Emese gyöngyház fogai közül.

– Sok dolgom volt, írtam.

– Írhatnál kevesebbet.

– Hm, csepereg.

– A reggeli hideg zuhanyra emlékeztet, mindig felébreszt. Kellemes neked is?

– Az. Nézd már! Kikötődött a cipőm, bekötöm. Menj előre!

– Siess vele!

– Úgy lesz.

               A csomó nem kioldódott, hanem maga a cipőfűző szakadt el. Géza vagy négy-öt percig kutatott a táskájában, mire talált benne pótot. Közben erősebben esett, hidegebb cseppekkel. Az arcán végigfolyt a víz.

               – Ejnye, kedves felhők! Még jobban ébredjek fel? – nevetett az égre – Vagy netán sirattok valakit?

               – Siess! – kiáltotta idegesen Emese a megállóból.

               – Miért?

               – Fogy az idő.

               – Hogyan?

               – Nem hallod, hogy már csönget a villamos?

               Valóban. Egyre vadabbul hangzott a csengetés, mintha harangot vertek volna, nem is csengőt. Megérkezett. A villamos éhes behemótnak tetszett, ahogy Emesét a többi utassal együtt elnyelte. Péter rohant, de a vasszörnyeteg bezárta száját, és ordítva tovaszaladt. A kék-fehér-piros gép menekült. Nyomában lovastüzérek és Totenkopf huszárok vágtattak. Őfeléje vivátot zengő gyalogezredek tartottak, a felharsanó Preußens Gloria kíséretében.

Ödön az ágya mellett térdelt, törzsével matracára dőlve. Az íróasztaltól eddig jutott. Órájára nézett. 11:30. Hű társa, mobilja, három és fél órán keresztül, szakadatlanul próbálta felébreszteni a jó öreg porosz dallammal. Ajtaja előtt senki, hívásnaplójában egyhetes értesítők garmadája, azóta sem rokona, sem ismerőse, sem boldog őse. Esszéjén pártkatonák, két miniszter és sok más ember válasza, e-mailek halmaza. Szobájában hideg, félhomály.